Találkozás Kokóval, a beszélő gorillával

Egyéves korában kezdték tanítani amerikai jelbeszédre. Negyvenévesen több mint 1000 jelet használ, s a beszélt angol mintegy 2000 szavát érti Koko, a gorilla. A Gorilla Alapítvány Koko-projektje a világ leghosszabb fajok közti kommunikációs programjává vált. Negyvenévesen gorillamértékkel mérten Koko előrehaladott korúnak számít, és az alapítványnak határozott szándéka biztosítani, hogy öröksége fennmaradjon, vagyis hogy az emberi jelbeszédre vonatkozó ismereteit tovább adja utódainak. Koko gondozói azonban eddig hiába próbálkoztak - először egy Michael nevű hímmel, majd jelenlegi társával, Nduméval -, nem történt meg az eredményes párzás.

Ahol jártam, szigorúan őrzött, titkos hely: egy ranch valahol a Santa Cruz-hegységben, több mérföldre Woodside kaliforniai kisvárostól. Hogy szigorúan őrzik, annak jó oka van: egy híresség a lakója. Egy hím barátjával él ott és mindketten szeretik a nyugalmat, mégpedig annyira, hogy teljes csöndben kellett végigmennem a keskeny ösvényen, amely égbe nyúló fenyők között kanyarogva egy kis faházhoz vezet.

A kunyhóban fel kell vennem egy vékony, az orromat és a számat eltakaró orvosi maszkot és egy gumikesztyűt, s amikor kész vagyok, a vezetőm, Lorraine szól, hogy kövessem. Egy újabb ösvényen indulunk el, s egy másik épülethez megyünk, amelynek kis terasza van. A teraszon műanyag székre ülök és egy nyitott ajtót figyelek, amelyet drótháló borít. És itt van ő: Koko, a 140 kilós síkvidéki gorilla - írta Alex Hannaford a The Daily Telegraph brit napilapban.
"Hello", köszönök, mire a torkából feltörő hosszú, mély hördüléssel válaszol. "Ne aggódjon, azt jelenti, hogy kedveli magát. Gorilláéknál ez a dorombolás megfelelője" - hallatszik Penny Pattersonnak, az alapítvány elnökének és tudományos igazgatójának hangja valahonnan a ház belsejéből. Koko rám vigyorog, aztán megfordul és jelez Pattersonnak. "A fogát akarja látni... várjon! Egész pontosan a nyelvét" - mondja Patterson, én pedig örömmel engedelmeskedem, lehúzom arcomról a maszkot, kiöltöm a nyelvem és viszonzom a vigyorgást.

Újabb lágy, mély hangú morgás. Patterson egy oldalajtón át kilép az épületből, és feljön hozzám a teraszra. Koko újból jelez, ő pedig fordít: "Látogass meg! Rendben?"
A gorilláknak két fajuk van, amelyek négy alfajra oszlanak, és valamennyi veszélyeztetett, vagy kritikusan veszélyeztetett. A keleti gorillák egyik alfaját alkotó hegyi gorillákból valamivel több mint 700 élhet szabadon, a másik alfajhoz tartozó keleti síkvidéki gorillákból pedig 17 ezernél kevesebb. A nyugati gorillák közül a nyugati síkvidéki gorillák számát 10 ezerre, a folyón túli gorillákét pedig mindössze 200-ra teszik. Valamennyien Egyenlítői Afrikában élnek, és a vadhús illegális kereskedelme, az élőhelyek fakivágás és mezőgazdasági termelés miatti zsugorodása, valamint betegségek veszélyeztetik őket.

Drew McVey, a Vadvédelmi Világalap (WWF) afrikai fajvédelmi programjának vezetője szerint míg a turizmus jótékony hatással lehet a hegyi gorillák számának alakulására, más alfajoknál nem olyan jó a helyzet. "Sok ember számára az erdőkben egyszerűen nincs más fehérjeforrás. Ami ennél is zavaróbb, az a megnövekedett húskereskedelem" - mondta.
Ritka, hogy valaki egészen közel kerülhessen Kokóhoz. Hogy mennyire, azt az is bizonyítja, hogy a Gorilla Alapítvány személyzetének zöme még nem részesült ebben a kiváltságban. Néhány hírességet, köztük Leonardo Di Capriót és Robin Williamset, valamint pár vezető üzletembert odaengedtek ugyan hozzá, de ez elsősorban azért történt, hogy fokozzák a hírét, illetve hogy adományokat szerezzenek. Kevés újságírónak adatott meg a lehetőség, hogy találkozzon vele, és még senki se töltött vele olyan hosszú időt - másfél órát - mint én.

Képeskönyv, fotók, játékok és Mary Poppins

A konyharészben még mindig rudak választanak el Kokótól. A gorilla hivatalos fotósa, egyben a Gorilla Alapítvány egyik létrehozója, Ron Cohn szeme előtt kinyitom az útközben vásárolt holmival teli táskám, s egy állatkerti állatokról készült képeskönyvet veszek elő. Átlapozva minden oldalt külön megérintek és Koko elé tartom, aki egy idő után az ajtón lévő lakatra mutat és jelzi Pattersonnak, hogy nyissa ki. Keresztbe tett lábbal leülök, Koko pedig mellém húzódik.

Már izzadok az orvosi maszk és a kesztyű miatt, amelyeket azért viselek, nehogy emberi vírussal megfertőzzem, és nagyon ügyelek arra, nehogy szemkontaktusba kerüljek vele. Váratlanul egy érdes kéz ér hozzám. Koko szelíden magához húz és megölel. Érzem a leheletét. Miután elenged, összeilleszti két öklét. "Azt akarja, hogy kövesse" - figyelmeztet Patterson.
Koko könnyedén megfogja a kezem, a könyökhajlatába teszi és úgy vezet körbe a kis szobában a szétszórt, képzelete stimulálására szánt játékok és ruhák között. Előveszem a három héttel a látogatásom előtt született kislányom fényképét, megmutatom, majd mint a kísérőim tanították, magamra mutatok és ringató mozdulatot teszek a karommal, hogy jelezzem, a baba az enyém. Bármennyire hihetetlen is, Koko elveszi tőlem a képet, nézi és megcsókolja, majd megfordul, kiemel a játékok közül egy babát és felém nyújtja.

Kicsivel később enyhén megrántja a karom, hogy jelezze: szeretné, ha lefeküdnék mellé. Patterson szerint érzi, hogy ideges vagyok, és azt akarja, hogy ez elmúljon. Egy idő után hátat fordít, és jelzi, hogy vakarjam, majd leül egy nagy műanyag székre, Patterson pedig elindítja a videón a Mary Poppinst. Koko maga mellé hív, és ha addig nem éreztem volna elég szürreálisnak a napomat, hirtelen rádöbbenek, hogy Dick van Dyke-ot figyelem egy gorilla társaságában.
Még néhány ölelés, és Patterson egy diót lóbálva elcsalja Kokót. És vége. Kint állok újból a verandán, ő pedig integet, csókot küld felém, s még csücsörít is, mielőtt elmegyek.

Disszertációírásból Koko-projekt

A Gorilla Alapítvány a múlt század hetvenes éveinek végén született, amikor Patterson a Stanford Egyetemen fejlődéspszichológiából a doktori disszertációjának megírására készült. Miután a San Francisco-i állatkertben ráakadt egy rosszul táplált, Hanabi-Ko (becézve Koko) nevű gorillacsecsemőre, rábeszélte az intézményt, hogy adja kölcsön az állatot, és egy síkvidéki gorilla nyelvi képességeiről kezdett disszertációt írni. Két hét után észrevette, hogy Koko képes pontosan jelezni, hogy enni, vagy inni kér-e. A Koko-projekt megszületett.
Néhány szkeptikus kutató azt mondta, hogy Koko nem érti a jelentését annak, amit csinál, és csak azért tanul meg jeleket, hogy jutalmazzák. Egy 1999-ben készített dokumentumfilmben Patterson beismerte, hogy kezdetben ő is azt hitte, hogy Koko csak az élelemért teszi, amit tesz, de aztán a gorilla elkezdett szavakat összekapcsolni azért, hogy kifejezzen dolgokat, amelyeknek nem ismerte a jelét. A hajkefe például így lett "vakaró fésű", a maszk "szemes sapka", a gyűrű pedig "ujjkarperec".

Koko nem az egyetlen, s nem is az első olyan főemlős, amely megtanulta, hogyan kommunikáljon az emberrel. Öt évvel azelőtt, hogy Patterson munkához látott, az összehasonlító pszichológiával foglalkozó Allen és Beatrix Gardner már elkezdett tanítani egy csimpánzt, Washoe-t, aki 350 jelet tanult meg.
Az Oxford University Press 1998-ban adta ki az Apes, Language and the Human Mind című könyvet, amelyben Sue Savage-Rumbaugh pszichológus és biológus a Kanzi nevű bonobóval végzett munkájáról számol be. Szerinte Kanzi egy két és fél éves embergyerekkel azonos színvonalon érti a beszélt angolt, annak "nyelvtani és szemantikai összefüggéseiben".

Koko valódi csecsemőt szeretne

Patterson szerint évek alatt alakult ki Kokóban a vágy, hogy kicsinye legyen. Körülbelül hatéves korától érdekelték a babák, és anyai ösztönei, amelyek kezdetben azokra irányultak, fokozatosan átterjedtek élőlényekre: előbb egy nyúlra, amely valószínűleg a Stanford valamelyik laboratóriumából megszökve a környéken csatangolt, majd egy macskára, amelyet Patterson All Ballnak nevezett el.
"Nagyon gyöngéden bánt All Ballal és vigyázott rá. Dajkálni akarta" - mesélte Patterson. Sajnos néhány hónappal azután, hogy megjelent Koko életében, All Ball kiszökött és elgázolta egy autó. Koko amikor megtudta, Patterson szerint azt jelezte, hogy "rossz, szomorú, rossz".

Az utóbbi időben Koko már nem mutat érdeklődést a macskák iránt, ami Patterson szerint azt jelzi, hogy valódi csecsemőt szeretne. Képek és jelek segítségével el is mondta a Gorilla Alapítvány munkatársainak, hogy csoportban szeretne gyereket nevelni. "Az állatkertek már rájöttek, hogy nem jó elszigetelten tartani a gorilla anyát és csecsemőjét" - mondta Patterson.
Az ideális megoldás az lenne, ha egy állatkert, vagy szafaripark kölcsönadna a Gorilla Alapítványnak két nőstényt. Ndume valamelyiküket megtermékenyítené, s a három anya, köztük Koko, csoportban, együtt nevelné a kicsit. A csecsemőgorilla örökbefogadása is számba jöhet, mint lehetőség, de nem a legideálisabb.